3. fejezet

Brittany

Az a lány nekem jött. Látszik rajta, hogy nem tisztel semmit, magába forduló, nem kért bocsánatot, ezért Isten nem fogja beengedni a Mennyországba. Most meg itt van a fárasztó barátnője...
 - Figyelj, te mit mondod meg nekem, hogy mit csináljak? - kérdezte Lilith Jared-től óra után.
 - Csak annyit mondtam, hogy igazán lenyugodhatnátok egy kicsit.
 - De hát ő ment neki Ashley-nek erre még bele is kötött!
 - Légyszíves mindenki vegyen vissza a hangerő... - próbáltam befejezni a mondatot, de elestem az udvaron, a betonon. Nem sírhatok, nem sírhatok. Ezt mondogattam magamban.
 - Kérlek Istenem, segíts kibírni a fájdalmat - arra lettem figyelmes, hogy Lilith és egy fiú barátja rajtam röhög.
 - Ó, a kis szentfazék...láttad ezt Jason? - fordult a lány a Jason-höz.
 - Hát ez eszméletlen volt! Ahogy kezdte Isten segítségét kérni... - és nevettek tovább.
 - Isten igenis segít rajtad, ha hű vagy hozzá és megbecsülöd. De titeket soha nem fog kegyébe fogadni! - keltem fel és elsiettem onnan. Ezért még nagyot fogok kapni...
 - Hát nekem nem is kell, hogy a kegyébe fogadjon! - kiáltott utánam Lilith, majd tovább röhögtek Jason-nel.

Jason

Valahol legbelül kicsit sajnáltam a lányt, amiért ekkorát zuhant, de egyrészt, ha nem nevettem volna,
Lilith kivájta volna a szemeimet, másrészt pedig tényleg akkorát esett, mint sütőlapát. Miután Brittany elviharzott, Lil gyengéden jelezte, hogy kettesben maradna a fiúval. Én pedig vettem a lapot és el is takarodtam.
 Még láttam, ahogy gonoszabb énjét villogtatja, de hamar megváltozott. A tekintete ellágyult és gyakrabban mosolygott, mint ahogy szokott. Ha Lilith szerelmes lesz, akkor én kitérek a hitemből (már amennyi van). El sem tudom képzelni azt, hogy az a lány valakivel ott édelegjen. Az kizárt dolog. Főleg nem VELE!
 A tömeget fürkésztem, hátha látok valami (valaki) érdekeset, amikor megpillantottam Brittany-t egy fal mellett zokogva. Nem voltam az az igazán empatikus típus, de mégis odamentem hozzá.
 - Hé, jól vagy? - néztem rá a lányra, aki épphogy csak felpillantott.
 - Ha azért jöttél, hogy gúnyolódj rajtam, akkor már mehetsz is, mert nem vagyok rá kíváncsi - mondta, továbbra is sírva.
 - Nem azért jöttem. Érdekel, hogy jól vagy-e.
 - Tényleg? - nézett fel rám gyanakvóan. - Egy magadfajtát nem érdekelnek mások érzései vagy fájdalma - mondta megvetően.
 - Pedig engem most érdekel. Meg amúgy is lehet, hogy még segíteni is tudnék.
 - Jól van, rendben - törődött bele. - Most már jobb, mint amikor elestem. Elég alacsony a fájdalomküszöböm.
 - Semmi baj, gyere le kéne fertőtleníteni! - mondtam, majd az ölembe kaptam és a gyengélkedőbe vittem. Természetesen ez ellen tiltakozott, de nem igazán tudott mit tenni, úgyhogy egy idő után bele is nyugodott.
 - Köszönöm, hogy elhoztál ide - köszönte meg a segítséget. - Nem vártam ilyen kedvességet egy magadfajtától.
 - Azért ne szokj hozzá - vigyorogtam rá, majd sarkon fordultam és eltűntem a tömegben.