2016. június 27., hétfő

15. fejezet

Ashley

 Valahogy rossz előérzetem volt. Jason-t azóta nem láttam mióta elmentünk öldökölni. Úgy
gondoltam biztos egyből Brittany-hoz futott. De, ha hozzá sietett, akkor el is mondta neki, nem? Meg kellett keresnem még mielőtt bármit is elkotyogott volna.
 Mindenhol kerestem, de ahogy megtaláltam rájöttem: elkéstem. Valamiről nagyon elmélyülten beszélt a lánynak, aki tátott szájjal, sápadtan állt. Nem tudtam, hogy közbe kéne-e avatkoznom vagy inkább csak hallgatóznom. Az utóbbi mellett döntöttem.
 - Amikor pedig elmentek olyanok voltak, mint akik csak szórakozni mennek - Jason teljesen el volt képedve. Miért, mit gondolt, majd mélabúsan megyünk gyilkolni?
- Ja-Jason, ezt muszáj je-jelentenem. Kérlek, bocsáss meg! - viharzott el Brittany.
 Eljött az én időm, odasétáltam a fiúhoz és gúnyosan mosolyogtam rá.
- Csak nem dobott a kislány? Milyen szomorú!
- Hagyjál békén! - kiáltott fel fájdalmasan.
- Nekem te ne parancsolgass, áruló! Nehogy azt hidd, hogy ezt nem mondom el Lilith-nek! - mondtam dühösen.
- Fussál csak hozzá, úgyis egyedül ehhez értesz! - nézett rám megvetően.
- Egyszer majd úgyis elérem, hogy társként kezeljen és ne, mint beosztottját! - ezzel a mondattal befejeztem a beszélgetést és elmentem innen. Nem tudtam, hova megyek, csak el. Valami nedveset éreztem az arcomon, de nem tudtam, mi az. Meg akartam fogni, de végiggurult a kezemen. Könny volt. Én addig a napig még sohasem sírtam, még, amikor anyám szidalmazott, akkor sem. De aznap... Mindig is azt akartam, hogy társaként kezeljen. Utáltam, hogy mindig lenézett, de elfogadtam, mert ha nem engedelmeskedtem volna neki, valószínűleg megölt volna. Erősnek kellett maradnom, így abbahagytam a sírást. Visszafele vettem az irányt a kampusz felé, de nekimentem valakinek.
- Te sírtál? - kérdezte Adam.
- Ezt nézed ki belőlem? Tényleg? - felvettem a maszkomat, ami elrejti az érzelmeimet és újra gonosz vámpír lettem kívül.
- Én, vagyis te... - kezdte volna el, de én otthagytam.
- Viszlát, Adam. - nem táplálhattam érzéseket senki felé. Egy gyilkos voltam, nem egy egyetemista lány, aki lenni akartam.

Lilith

Az ágyamon feküdtem a plafont bámulva. Teljesen összezavarodtam Jared viselkedése miatt. Amióta bocsánatot kértem tőle egyáltalán nem is keresett. Nem biztos, hogy oda kellett volna mennem hozzá. Mit is gondoltam? Hogy majd a nyakamba borul és szerelmet vall vagy tudom is én...
 Hirtelen kopogtatást hallottam az ajtó felől. Nem igazán számítottam senkire, ezért sietve kellett felkapnom valami rendes ruhát, mert hiányosan voltam felöltözve. A kócos hajammal is gyorsan próbáltam valamit kezdeni, de az elmosódott sminkkel már nem tudtam mit csinálni.
 Újra kopogtak az ajtón. Gyorsan odasiettem és kitártam az ajtót.
 Nagyon meglepődtem az ismerős alak láttán... Jared állt előttem a félhomályban. Csak a hold sápadt fénye szűrődött be az ablakon. Meg se tudtam szólalni és ő is hallgatott.
 Néhány percen keresztül csak egymást nézve álltunk. Végül Jared törte meg a csendet:
 - Igazándiból nem tudom miért jöttem ide. Egyszerűen szükségem van erre a beszélgetésre. Tudom, hogy nehezen beszélsz az érzéseidről és nem is várom el, hogy teljesen megnyílj előttem - egy pillanatra elhallgatott. - Azt hiszem, megkedveltelek. Tudom, hogy szinte lehetetlen, hogy bármi is legyen köztünk és nem is tudom, hogy gondoltam azt, hogy idejövök és így rád rontok ezzel... Biztos vagyok benne, hogy te nem érzel irán...
 Hirtelen a nyakába ugrottam és megcsókoltam. Pár másodpercig tartott csak, mert tudatosult bennem, hogy milyen hülyeséget csináltam. Azonnal ellöktem magamtól. Könnyek szöktek a szemembe és halkan annyit mondtam:
 - Most menj el! Kérlek! - sírtam. Jared megtántorodott. A sötétben már nem tudtam olvasni az arcáról. Nem vártam meg a reakcióját, helyette gyorsan becsuktam az ajtót és ráfordítottam a kulcsot.
 Ledőltem az ágyamra...

 Egész éjszaka sírtam, nem tudtam elaludni...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése