2016. május 30., hétfő

11. fejezet - Visszaemlékezés

Adam

Kr. U. - 0 Krisztus születése
A földön térdeltem és apámnak könyörögtem, hogy hagyja abba. Ám ő nem figyelt rám, helyette ismét meglendítette a kezét és megcsapott.
 - Most kell könyörögni? Nem kellett volna elszökni, akkor most nem lennél ilyen helyzetben! Mégis mit képzeltél? Hogy elmenekülhetsz? Soha, te szörnyeteg! - majd tovább vert.
 Elegem lett ebből a bántalmazásból, abból, hogy tehetetlen vagyok. Eddig nem akartam bántani apámat, ezért szöktem el, hogy amikor megint meg akar verni, ne kelljen megölnöm. De elegem lett. Felemeltem a fejem, majd elindult a testemben az az érzés. Először a fogaim nőttek ki, majd a karmaim. Hirtelen már teljesen farkassá változtam.
 Apámra vicsorogtam, majd letepertem a földre.
 - Ne bánts! Ígérem többször nem ütlek meg, csak kérlek ne ölj meg! - könyörgött már vagy sírva. Én nem hagytam neki kegyelmet, kitéptem a torkát. A vér össze-vissza fröcskölt a bundám vörös színben csillogott a napfényben.
 Elfordítottam a fejem, majd ismét emberré változtam, de a vér nem tűnt el rólam. Az egész testem úszott a vérben. Lemosakodtam, majd menekülőre fogtam. Tudtam, hogyha megtalálnak, akkor könyörtelenül meggyilkolnak. Fákon, bokrokban és barlangokban húztam meg magam. Rettegés volt az egész életem.
 Aztán rádöbbentem, hogy nem öregszem. Miután, már mindenki, aki tudta mi vagyok meghalt, nyugodtam élhettem. Sehol sem maradhattam sokáig, mivel a körülöttem élőknek egy idő után feltűnt, hogy ugyanolyan vagyok, mint amikor odaköltöztem, így tovább kellett indulnom. Nem akartam kötődni senkihez, hiszen tudtam, hogyha megtudná mi vagyok rettegni kezdene tőlem. Sajnos néha mégis megtörtént, aki nem kezdett el félni tőlem, az később meghalt vagy el kellett hagynom, nehogy megöljenek.
 Amerre jártam sokakat változtattam olyanná, mint amilyen én vagyok. Ám ők nem voltak halhatatlanok, így a népem folyamatosan cserélődött, utódokat nemzettek, majd meghaltak. Egy főtanácsot hoztam létre, ahová a vezetőket gyűjtöttem össze. Sehol máshol nem akadtak olyanok, mint mi. Én voltam a nép vezére, a sereg hadvezére. Nem sok háborúra került eddig sor, de azok elég véresek voltak.

Jared

Kr. U. 1695 - Salem, Pokol, Menny
A társaimat Salem-ben megölték. Csak én maradtam. Ők mind nők voltak, ezért engem nem vádoltak boszorkánysággal, de nem is sejtették, hogy nekem több erőm volt, mint bárki másnak. Megölték őket. A szerelmemet... Megölték. Bosszúvágyam mindennél hatalmasabb volt.
 Bujdosásom közepette felkeresett egy ember. Sosem gondoltam volna, hogy valaki ismeri az erőmet. Jason-nak hívták. Azt mondta ő segíthet rajtam. Persze én naiv el is hittem neki, hogy segíteni akar. Elvitt egy olyan sötét helyre, amit még képzelni sem mertem. Tele volt gonosz, megkínzott lelkekkel.
 Ott találkoztam Adam-mal. Őt is idehozták azzal, hogy segítenek, de kiderült, hogy nem Jason a főnök, nála vannak sokkal hatalmasabb erők. Kiderült az is, hogy a rossz oldalhoz akarnak minket csatlakoztatni.
 Adam-at elnevezték farkasembernek engem pedig varázslónak. Nagyon rossz elnevezések voltak, de
megtartottuk őket. Mikor kiderült a céljuk, hogy mi is legyünk rosszak, megpróbáltunk kiszabadulni a Pokolnak nevezett helyről. De szökésünket megakadályozták. Én nekem igazából mindegy is volt, hogy rossz, vagy jó vagyok csak Adam-nak próbáltam segíteni. Én annyira el voltam keseredve társaim meggyilkolása miatt, hogy talán a gonoszhoz jobban akartam csatlakozni, de Adam rávilágított, hogy a bosszú nem megoldás. Így amikor megpróbáltunk elszökni csak arra emlékszem, hogy nem sikerült, de mikor vissza akartak toloncolni a Pokol kivetett minket magából.
 Nem tudom pontosan, hogy hogyan volt, de azt tudom, hogy a Mennybe mentünk. Egy erő felvont minket magához és javasolta, hogy miután láttuk a gonosz erőket ismerjük meg a jó oldalt is és döntsünk, hogy hova akarunk csatlakozni. Természetesen még csak fel sem merült bennünk, hogy visszamenjünk arra a helyre. Csatlakoztunk a Mennyhez, a jóhoz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése